,,Végül is teljesen értelmetlennek találtam életem saját magam által való irányítását. Azt, hogy az ügyek úgy történjenek, ahogyan azt én előre kigondolom. Elkezdtem rábízni magam az univerzumra és "azt kitalálni", hogy az miként akarja irányítani tetteimet. Rájöttem, hogy - legalábbis hosszú távon - ez nem is túl nehéz feladat. Az univerzum, úgy látszik, mindig azt akarja, hogy tegyem, amit magam is akarok, de ismeri annak a módját, hogy az éppen adott kérdést jobban oldjam meg, mint a magam tudása szerint tenném, s erre vezérel. A hangsúlyt a gondolkodás különbségére kell helyezni. Ahelyett, hogy eltervezzem előre, amit tenni kívánok, mi azzal a célom, és megpróbáljam irányítani az ügyeim folytatását, bevezettem azt a gyakorlatot, hogy ráhangolódjak, de igazán fogékonyan az intuícióra, s úgy cselekedjem, amit az utóbbi "mondott", még akkor is, ha nem értettem mindig az okát, amiért eredeti elképzelésemhez képest másként kellett valamit megtennem. Olyan ez az érzés, hogy az ember félreteszi saját akaratát, behódol, és hagyja, hogy a magasabbrendű legyen a felelős. „ (Barbel Mohr)